2010. december 20., hétfő

Visegrád, Fellegvár

A Visegrádi vár hazánk egyik legismertebb, ugyanakkor
egyik legszebb vára is. Hosszú, kanyargós út vezet fel a Duna
fölé magasodó hegy tetejére, melynek szinte koronája az egykori
királyi vár..

Egészen a közvetlenül a vár alatt kiépített parkolóig autózhatunk,
ahonnan már csak néhány percnyi séta, és máris a vár külső, vagy
Keleti kaputornyához érkezünk..

A kaputorony alatt áthaladva, meg kellett állnunk egy percre, hogy
belépő jegyet váltsunk..

De aztán folytathattuk az utunkat, ami a külső várudvarra vezetett.

Gyönyörű kilátás nyílik a Dunára..

A külső várudvarról kis falépcsőn, lehet feljutni az alsó várudvarra
vezető ajtóhoz..

Az alsó várudvaron valaha őrház, raktárak és pékműhely sorakoztak..

Sziklába vésett járatokon át haladtunk tovább a belső vár bejárata felé.

Mígnem megérkeztünk a belső vár kaputornya elé. Valaha ezt még
egy száraz árok feletti felvonóhíd is védte..

 Megérkeztünk a belső várudvarra..

Hosszú évszázadokon át ez képezte az ország hatalmi középpontját.
Itt őrizték a koronázási ékszereket, innen irányította az országot több
királyunk is. A nyugati palotaszárny, ami talán Mátyás király szállása
lehetett..

Az északi palota megmaradt falai..

Valahol itt állt a királyné kincses kamrája és az a helység, ahol a 
koronát őrizték..

Vajon régen is álltak virágok az ablakokban?

A várhegy tövében megbúvó Visegrád városka..

Kilátás az alsó várra, a Salamon toronnyal, és a Dunára..

Nagy bástya a kaputorony alatt..

Bármelyik irányba nézelődtünk, páratlanul szép kilátás nyílt a vár
alatti tájra.. De az idő elrepült, a nap is nyugodni tért..

Ideje volt elindulni lefelé a magas falak tövében..

 Távolodva a vártól, még megálltunk egy búcsú pillantás erejéig..

A vár alaprajza, a könnyebb tájékozódás kedvéért..
Forrás:http://jupiter.elte.hu/terkep+lista2.php

Végül egy légi fotó a várról..
Fotó: AeroArt


A Visegrádi vár története:
Forrás: http://varwebaruhaz.blogter.hu/172068/a_visegradi_var_kepeslapon
A vár legkorábbi részeinek megépülése IV.Béla királynak és feleségének a tatárjárás utáni, az ország védelmét fokozó építõ tevékenységének köthetõ. Az 1246-1247 körül meginduló munkák költségeit Mária királyné a niceai görög császári házból magával hozott ékszerei árából fedezte. Nem véletlen, hogy a királyné visegrádi tartózkodására vonatkozó egyetlen adat éppen a vár megépülésének idõszakából való, ugyanis 1251-ben keltezett innen egy oklevelet. A királynénak az építkezéssel az volt a célja, hogy a magas hegycsúcson, nehezen megostromolható helyen vár álljon, ahol ellenséges támadások idején a környékbeliek, de fõként a Nyulak-szigeti kolostor apácái menedéket találjanak. A fellegvárral egyidejûleg épült ugyanis a Nyulak-szigeti (a mai Margit-sziget) dominikánus apácakolostor, amely 1252-1253 körül lett nagyjából kész. Ekkor költözött oda Margit királylány, akit szülei fogadalma alapján négy éves kora óta, a veszprémi dominikánus zárdába apácának neveltek. A visegrád és Nyulak-szigeti építkezések feltehetõen párhuzamosan folytak, és befejezésük idõpontja is valószínűleg egybeesett. A király 1259-ben, az addigra már elkészült várat, Pilis megyével együtt a királynénak adományozta.
Az 1250-es évek elején kezdõdhettek, és legkésõbb az 1260-as évek derekáig húzódhattak az alsóvár építési munkái. Ennek megépítésével IV. Béla király már annak a védelmi koncepciójának egy részét valósította meg, amely szerint az esetleges újra támadó tatárokat, az ország közepén, a Duna mellett épülõ várakkal szándékozott feltartani.
III. Endre halála után, 1301-ben a vár valószínűleg osztozott Esztergom sorsában, és Vencel király cseh katonáinak a kezére került. A csehektõl Csák Máté foglalta el, aki sokáig meg tudta akadályozni, hogy az Anjou Károly Róbert hatalmát az ország közepére is kiterjessze. A cseh királlyal háborút folytató Csák Mátét azonban Károly Róbert megtámadta, és hívei a komáromi vár után, 1317-ben, hosszú ostrom és nagy áldozatok árán a visegrádit is elfoglalták. A király már 1318-ban gyarapította a vár birtokait: az erõdítmény helyzete azonban egy ideig bizonytalan lehetett: néhány évvel késõbb, 1321-ben őrsége fellázadt.
Visegrád történetében 1323 jelentett igazi fordulópontot. Csák Máté 1321-ben bekövetkezett halála után két évvel szánta rá magát Károly, hogy székhelyét Temesvárról az ország közepébe helyezze. Minden bizonnyal az erõs vár indokolta a választását, amellyel Visegrádot tette meg uralkodói rezidenciájának. Az ekkor meginduló építésrõl tanúskodik XXII. János pápa 1325-ben kelt búcsúengedélye, a visegrádi várban újonnan épített Keresztelõ Szent János egyház számára. A fellegvárba került a korábban Székesfehérváron õrzött
szent korona, amelyet megszakításokkal ugyan, de két évszázadon át itt õriztek.
1335-ben a Visegrádon összegyűlt közép-európai uralkodók és követek a várban tartották tárgyalásaikat. 1342-ben itt halt meg Károly Róbert.
Nagy Lajos uralkodása alatt, 1348-ban, az elsõ nápolyi hadjáratban foglyul ejtett hercegeket is a várba hozták, és csak a második hadjárat után bocsátották õket szabadon. 1370-ben Lajost lengyel királlyá választották: az újonnan megszerzett korona és királyi ékszerek szintén a visegrádi kincstárba kerültek. A szerencsétlen sorsú II. Károly király, akit Forgách Balázs ellene elkövetett merénylete után sebesülten hoztak ide Budáról, 1386-ban itt halt meg.
1387-es megkoronázása után Zsigmond is Visegrádon tartotta hivatalos székhelyét. 1401-ben azonban az ellene fellázadt fõurak fogolyként, házi õrizetben tartották õt a várban, majd innen szállították Siklósra. Kér évvel késõbb: 1403-ban, az ellenpárt - amelynek élére Kanizsai János esztergomi érsek állt - ismét fellázadt Zsigmond ellen. A Visegrádon elhunyt II. Károly fiát, Nápolyi Lászlót hívták be ellenkirályként az országba. Lászlót Zárábban, a pápai legátus által beszentelt alkalmi koronával az esztergomi érsek koronázta meg. Zsigmond és pártja ezt nem ismerte el, mert az nem az ""ország valódi koronájával" történt. Ekkor Zsigmond a visegrádi várba jött bebizonyítani, hogy õ, és nem ellenfele az ország teljes jogú királya: itt a szent koronát nagy gyülekezet elõtt a fejére helyezte. Ezután a koronát és a várat egy megbízható hívére, Korbáviai Károly várnagyra bízta.
1405 után fokozatosan Budára költözött át az udvar. Hamarosan megindult a budai királyi palota nagyszabású kiépítése is. Ebben az idõszakban Visegrádról áthozták, és a budai vár tárnoki házában tartották a koronát, királyi pecséttel lezárt õrzõhelyen.
Zsigmond halálát követõen vejét, Habsburg Albertet (1437-1439) koronázták meg, majd a jelvények, Pálóczi György esztergomi érsekhez, Esztergomba kerültek. Az érsek halála miatt 1439 nyarán Albert király - feleségével, Erzsébet királynéval együtt - megjelent Esztergomban, átvette és ismét Visegrádra vitte a koronát.
Albert király 1439. október 27-én bekövetkezett halála után az özvegy királyné Visegrádra sietett, és az ország számos elõkelõje jelenlétében átvette a koronát Szentgyörgyi és Bazini Györgytõl. A királyné ezt követõen Budára utazott.
Erzsébet születendõ gyermeke számára mindenképpen biztosítani akarta a trónt. Visszatérve Visegrádra, bizalmasával Cillei Ulrik gróffal megtanácskozta a dolgot, hogy hogyan lehetne a várból kihozni a szent koronát, amelyre feltétlenül szüksége volt a terve megvalósításához. Megbízta tehát az udvarhölgyét, hogy hozza el a koronát a várból.
1440. február 21-én vagy 22-én az özvegy királyné fiúgyermeknek adott életet. A megszerzett koronával tizenkét héttel késõbb, Székesfehérváron megkoronázták a csecsemõ V. Lászlót, de a valódi hatalmat mégis Ulászló szerezte meg.
A magyar korona 1440-ben Ausztriában, III. Frigyes német királyhoz, a késõbbi császárhoz került "megõrzésre". Frigyes azonban még 1453-ban sem szolgáltatta vissza, pedig erre a Bécsújhelyen kötött egyezségben kötelezettséget vállalt. Végül csak Mátyás király tudta visszaváltani 1463-ban, 80 000 magyar aranyforint lefizetése ellenében. Mátyás miután megkoronáztatta magát az ország szent koronájával, törvényt is hozott annak õrzésérõl.
A II. Ulászló királlyá választásakor hozott rendelkezések már konkrétan szabályozták, hogy ki és hol õrizze a koronát. Ezek alapján 1492-ben olyan határozat született, hogy az ország prelátusai és bárói közül választott személyek õrizzék mindig a visegrádi várban, amelyet egyúttal átadtak a mindenkori koronaõröknek.
Ekkor vált szét a fellegvár és az alsóvár kormányzása. Ugyanis az alsóvár - a palotával együtt - a király magánbirtoka maradt, így az élén álló udvarbírónak volt alárendelve. A fellegvár várnagyát viszont az országgyűlés által kinevezett koronaõrök jelölték ki.
A mohácsi csata után Perényi Péter koronaõr a koronát saját várába, Füzérre menekítette. Az általa elhagyott visegrádi várat 1526-ban az ide menekült környékbeliek és a márianosztrai pálosok védték meg a töröktõl. Az erõsség ezek után Szapolyai János birtokába került. Az õ, 1526. november 11-én történt koronázása után Perényi Péter hamarosan átállt Ferdinánd király hűségére, és a koronát is új ura rendelkezésére bocsátotta. Ferdinánd 1527 nyarán hadjáratot indított János király ellen, hogy a korona mellé az országot is megszerezze. Ekkor Nádasdy Tamás elfoglalta számára Visegrádot, Szapolyai az ország keleti felébe szorult vissza. Ezek után már sor kerülhetett 1527. november 3-án a Habsburg uralkodó székesfehérvári koronázására. A szertartás után a koronát még egyszer utoljára visszavitték a visegrádi várba. Õrzését újra Perényi Péterre és az újonnan választott Báthori István nádorra bízták. Perényi azonban hamarosan megint elvitte innen az uralkodói jelvényeket, most másik várba, Siklósra. Amikor aztán 1529-ben a török elõl Patakra indult, János király híveinek fogságába esett, akik a koronával együtt átadták Szulejmán szultánnak. A koronát Szulejmán adta vissza Szapolyai Jánosnak, aki késõbb Erdélybe vitette.
1532 tavaszán János király serege ostrom alá fogta a visegrádi várat. A fellegvárat Kozár Miklós várnagy átadta Pestyéni György országbírónak és Athinai Simon budai várnagynak, illetve udvarbírónak. Az alsóvárat egy ideig még tartották Ferdinánd spanyol zsoldosai, de júniusban ezek is elszöktek.
János király halála után, 1540 õszén Leonhard Fels, Ferdinánd hadvezére megindult Buda ellen. Útközben, októberben ostrom alá fogták Visegrádot: az alsóvárat tíz napi harc után be is vették, de a fellegvárral nem boldogultak. Buda sikertelen ostroma után novemberben visszafordultak, és Vác elfoglalását követõen újra hozzákezdtek a visegrádi fellegvár megvívásához. A 250 fõnyi õrség több napi küzdelem után, a szabad elvonulás feltételével adta fel az erõdítményt. A Budára vonuló várkapitányokat árulásukért Fráter György a Csonkatorony börtönébe záratta.
1541-ben Buda, 1543-ban pedig Esztergom is a török kezére került. 1544-ben Mehmed budai pasa és az esztergomi bég, a török várat õrségét összevonta Visegrádot fogta ostrom alá. Miután ágyúikkal sikerült ledönteniük az alsóvár lakótornyának déli sarkát, a várnak ez a része megadta magát. A fellegvár õrsége Amadé Péterrel az élén mindaddig kitartott, amíg az ivóvizük el nem fogyott. Mivel sehonnan sem érkezett segítség, végül feladták a reménytelen harcot. A török szabad elvonulást ígért, de szószegõ módon lemészárolta a védõket. A pasa néhány sebesültet megmentett, köztük Amadét is, ám fogolyként Isztambulba küldték õket. A török végvárrá vált Visegrád új lakói a várfalak között telepedtek le. Az alsóvár területén jött létre a település központja. Ennek lakói már 1570-ben kizárólag mohamedánok, vagy katonai szolgálatban álló görögkeleti vallású délszlávok. A tizenöt éves háborúban - 1595 kora õszén - Esztergom bevétele után, a Mátyás fõherceg vezetése alatt álló keresztény sereg, Pálffy Miklós és Aldobrandini vezetésével ostrom alá vette a visegrádi várat. A fellegvárral szembeni hegyre nagy erõfeszítéssel, lovak helyett 400 emberrel 12 ágyút vontattak fel, amelyek két napon át eredményesen lõtték a várat. Szeptember 12-én Piri aga várparancsnok, beleegyezve az Aldobrandini szabta feltételekbe, megadta magát.
1601-ben megkezdték a vár kijavítását. Az 1602.és az 1604.évi országgyûlések Bars, Trencsény és Pozsony megyék népeibõl közmunkát rendeltek ki, hogy a várat védhetõvé tegyék. A munkák befejezése után, 1605-ig Altheim zsoldos serege õrizte, de ebben az évben harc nélkül megadta magát. Khodsa Murat pasának.
A felszabadító háború idején, 1684-ben, a Buda ostromára készülõ Lotharingiai Károly vette ostrom alá Visegrádot. A 11 000 gyalogosból és 7000 lovasból álló sereg elõször a várost foglalta el, majd rövidesen megadta magát a vár õrsége is. Az erõdítményt Ludvig Marsigli Alajos gróf kezdte meg: kitisztították és vízzel töltötték fel a ciszternákat. Marsiglit közben áthelyezték, és így a már csaknem befejezett munka megakadt.
1685-ben a törökök megtámadták elõször a várost, majd hamarosan a várat is. Ezt ekkor már Bischoffschausen õrnagy védte, aki egy ideig hõsiesen kitartott, de a harmadik ostrom után, belátta tarthatatlan helyzetét, szabad elvonulás feltétele mellett meghódolt.
Az 1686. évi hadjárat alkalmával, Buda felszabadítása után, Visegrád is a keresztény seregek kezébe került. Miután a következõ években a császári csapatok a törököket Temesvár és Belgrád vidékéig szorították vissza, és Esztergomot, illetve Érsekújvárt megfelelõ õrséggel szerelték fel, a visegrádi vár feleslegessé vált. Az épületet kiürítették, majd a falakat megrongálták..

Forrás:http://jupiter.elte.hu/terkep+lista2.php

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése