A Vasvári sánc

Vas megyében járva, a 74-es főúton, Vasvártól délre néhány
kilométerre lettünk figyelmesek egy táblára, mely felkeltette
kíváncsiságunk. Hiányos műveltségemnek köszönhetően
addig még nem is hallottam a Vasvári sáncról, tehát úgy
döntöttünk, megnézzük közelebbről..

A főútról letérve, máris a "Katonák útján" találtuk magunkat, ami
a mi szemünkben akkor még egyszerű erdészeti útnak tűnt. Akkor
még nem tudtam, hogy egy ezer éves úton járunk, amit őseink a
nyugati kalandozások korában építettek, és ezt az utat használta
Nagy Lajos királyunk is az Itáliai hadjáratai során. Nos, ezen az úton
haladva, csakhamar megpillantottuk a Sáncot, rajta a "Vaskaput"..

A laikus számára (tehát nekem), első pillantásra egy gát töltésnek
tűnhet a sánc, hisz nem más ez, mint egy , az alapjánál 10-15 méter
széles, több méter magas földhányás, a nyugati oldalán mély árokkal.

Ez a nyolc kilométernyi sánc a Rába, és a Zala folyók között képezett
védelmi vonalat, melyen az egyetlen átjáró a Vaskapu volt..

Az említett Vaskapu természetesen régen elpusztult, de talán valahogy
így nézhetett ki..

Legalábbis így képzelték el a rekonstrukció építői.. Természetesen
nekünk is meg kellett néznünk közelebbről..

A hozzánk hasonló tudatlan turisták ezen a táblán olvashatják, hogy
mit is láthatnak valójában..

Feljárat a kapu tetejére..

A kapu nyugati oldalán, a mély árok felett felvonóhíd biztosította
az áthaladást.. Ennek már nyoma sincs..

Természetesen én is felmentem a kapu tetejére..

Íme a hajdani Hadi-út, ami hazánkat a nyugattal kötötte össze..

Egy fényképes bizonyíték, hogy valóban ott jártam..

A kapu közelében, a turisták számára még illemhelyet is állítottak.
Igaz, ennek használata nem volt veszélytelen, mivel hatalmasra nőtt
darazsak költöztek oda, és igencsak rossz néven vették, hogy zavartuk
őket..

A következő rajzon a "katonák útja", és az azt keresztező Vasvári sánc
látható..

   
A Vasvári sánc bemutatása:

A sánc a Rába-völgybõl nyíló medencében, a középkori megyeszékhely, Vasvár belterületérõl vezet a Zalába torkolló Sárvíz patakig. Vonala keresztben szeli át a Hegyhátot. Fennmaradását annak köszönhette, hogy ma is szinte teljes hosszában (8 kilométeren át) erdõben fut, így a földmûveléssel nem pusztították el. (A vidéket a középkorban is összefüggõ csererdõ borította, amelyet Rába-, majd Farkas-erdõnek neveztek.) A 12-15 méter széles földhányás nyugati oldalán 10-12 méter széles árok van. Az árok és a töltés szintkülönbsége a jól megõrzõdött szakaszokon a 7 métert is eléri. Nyugati oldalán a vörösre égett föld annak az egykori faszerkezetnek a bizonyítéka, ami a X. századi magyar sáncokat jellemezte. A töltést egyszer megújították. Ez arra mutat, hogy jó ideig használták.
A hosszú töltésen, Vasvártól 3 kilométerre délre nyílt az egyetlen, eredetileg szûk, alig 2 méter széles átjárás. Ezen halad át a Római Katonák útja, amely a neve ellenére nem római út volt, mert hiányzik a töltése, és egyébként sem illeszkedik a vidék római úthálózatához. A római jelzõt minden bizonnyal a XVIII-XIX. századi földmérõ mérnököktõl kapta. Folytatása nyugatabbra azonban valószínûleg a római Borostyánkõ-út nyugati ágával egyezik.
A Katonák útja elsõ említése 1515- bõl maradt fenn. Már a tihanyi apátság alapítólevelében (1055-ben) Hadi útnak nevezik magyarul a dél felé vezetõ hadvonulások nagy útját. A Katonák útja elnevezés is a latin via Exercituus (Hadsereg útja) magyar megjelölése. A hegyháti utat, amely Székesfehérvárról Veszprémen át vezetett Stájerországba és Itáliába, katonai és kereskedelmi célra használták, kezdetben a magyar kalandozó hadjáratok útja volt. Ezért a X. században az észak-itáliai szakaszát via Ungarorumnak, a Magyarok útjának nevezték. A dunántúli szakasz a Katonák útja elnevezést feltehetõen Nagy Lajos nápolyi hadjáratai idején kapta, amikor a hadsereg több menetben vonult rajta Itáliába és vissza.
Az út és a sánc találkozásánál a szûk átjárót ma Vaskapunak hívják. A kapu elõtt az átjárást az árkon fahíd biztosíthatta. Noha a Katonák útja a sánctól keletre és nyugatra kilométereken át nyílegyenesen fut, a kapunál ívesen meghajlik, aminek taktikai okai voltak: az egyenes útról távolról nem lehetett látni a kaput. Az út, a sánc és a kapu szerves egységben épült, és egyidejûleg használták.
 Kik építették a sáncot?
Mivel a töltés nyugati oldalán ásták ki az árkot, nyilván a nyugat felõl érkezõ támadást akarták kivédeni vele. Ezért csak olyanok emelhették, akik a sánc keleti oldalán éltek, és a nyugat felõl fenyegetõ támadások ellen védekeztek. A Kárpát-medence népei közül csak a magyarok megtelepedése után láthatott el védelmi feladatot ez a vonal. Ottó freisingi püspök és történetíró említi elõször a sáncot, amikor Babenbergi Lipót õrgróf 1117/1118- ban betört Magyarországra, elfoglalta a claustrát (az erõdített záróvonalat), majd felégette Vasvárt. A XII. század elején tehát a határvédelmi létesítmények mûszavával, claustrának nevezték a sáncot. A XIV. századi határjárások magnum fossatum (nagy árok) elnevezése elárulja, hogy akkor már nem volt védelmi feladata, csupán mint terepalakulatot - árkot - írták le. Az Itáliába vezetõ Katonák útját messze délnyugatra, a vasvárihoz hasonló földrajzi helyzetben egy másik sánc keresztezi: Muraszombattól nyugatra 6 kilométer hosszú töltés indul a Murától, és a Kucinicza-Granizbach patak keleti oldalán vezet észak felé. Ennek vonalában rögzült a középkori országhatár. Ezt a töltést, éppúgy mint a vasvárit, a XIX. századi, 1:200 000 léptékû térképek is jelölik. Itt nem volt szükség árokra, mert a patak medre a védelmi célra kitûnõen megfelelt. Az 1347. és 1348. évi határjárásokban fossatumnak nevezték, amelyen a Muraszombat-Radkersburg közötti út keresztezõdésében nyílt a Németkapu. A sánc a Murától keletre elnyúló sík vidék közlekedését zárta le a természetes akadályok, a Mura folyó és a dombok között.
A vasvári sánc nem az egyetlen határvédelmi mûtárgy volt. A Duna déli partján, Esztergomból Gyõrön át vezetett út, amely Moson megyében érte el az országhatárt. Gyakran Köves útnak (via lapidosa) nevezték, és vonalvezetése többé-kevésbé megegyezik az egykori római úttal. Az utat keresztezõ sáncnak nem maradt nyoma, de a Mosonyi kapu elnevezés (1096, 1146) bizonyítja a védelmi vonal meglétét. Az országút déli ága Csornán és Sopronon át Kismarton (Eisenstadt) irányában hagyta el az országot. Az országhatáron ezt az utat is erõdített vonal keresztezte. Ennek ma nincs nyoma, de emléke a Magyarárok elnevezés (1304), amely a külsõ védvonal maradványa.
A belsõ vonal a Hanságtól a Répcéig tartó, helyente ma is megfigyelhetõ töltés. Az út és a töltés viszonya megegyezik a vasvári sánccal. Az országút és a sánc Kapuvárnál találkozott. A város a kora újkorig a Kapu nevet viselte. Itt ugyanolyan kapu nyílt, mint Vasvár mellett, a Vaskapunál. A kapu mellett erõdítmény is épült (1162-ben írták: castrum... quod vulgaliter Copuu dicitur: vár, amit kapunak neveznek). Ezt a sáncot nem szegélyezte árok, és a szerkezete sem azonos a vasvárival. Agyagmaggal épített töltés volt, amely a körzet vízzel való elárasztása esetén a gát szerepét töltötte be. A Kisalföldön az elárasztásos védekezésrõl Péter és Aba királyok, valamint a betörõ német hadak útjáról szóló XI. századi források tanúskodnak: a katonák vonulását állóvizek és védmûvek akadályozták
  Forrás: https://tudasbazis.sulinet.hu/